A semmiből is lehet valami

Barka boszorkánykonyhája



Kommunikáció és tisztelet

                    

Nem tetszik, ahová tart az emberek közötti kommunikáció. Divat lett rossz véleményt mondani valamiről, nem dicsérni, nem motiválni. Szapulni a másik embert, a kákán is csomót keresni. Nem, nem rólam van szó. Nem engem támadtak. Csak most értem el arra a pontra, amikor szeretném kimondani az ezzel kapcsolatos érzéseimet.

Hónapok teltek el azóta, hogy megfogadtam, hogy nem olvasom el a cikkek végén megjelenő kommenteket, hozzászólásokat, és mégis nap, mint nap bele esek ebbe a hibába, és leszek végtelenül dühös a végére.

Azt is megfogadtam, hogy nem olvasom el azon újságírók cikkeit sem, akik semmi jót nem tudnak írni, csak az a lényeges az írásaikban, hogy hibákat keressenek.

Na, és akkor itt a Facebook. Mindezek gyűjtőhelye. Egyébként szeretem a „facet”, mert sok hasznos dolgot találok rajta, szeretem nézegetni, hogy milyen események történnek az ismerősökkel, szeretem a sikerek, eredmények megosztását. De egyre inkább nem szeretem, hogy ez az a hely, ahol egyre több a gyűlölködő ember.

Eddig még csak-csak kikerültem azokat a dolgokat, amikor például egy ún. „celebről” megjelenik egy cikk. Ez akár még lehet jó is. Nem akarok neveket említeni. Természetesen sok a mondvacsinált híresség, de azzal, hogy címlapra kerülnek/kerültek, elérték, hogy lesznek olyan emberek, akiket érdekel, hogy mit csinálnak, hogyan élik a napjaikat. Ha éppen szeretem az adott embert, nyilván engem is érdekel, elolvasom a róla szóló írásokat (hozzátenném, nem vagyok rajongó, soha nem is voltam). Ha valakit érdektelennek tartok, egyszerűen nem veszek tudomást róla. De ha mégis olyan írás jelenik meg róla, akkor azért olvasom el, mert valamiért felkeltette a téma az érdeklődésem. Amit nem értek meg, az az, hogy mindig lesz olyan ember, aki támad. Gyakori hozzászólások lettek pl. a „És ez kit érdekel?” „Miért kell erről írni?” „Ki nem állhatom, nem érdekel!”… stb. Ezt pedig sokszor megspékelik a válogatottnál válogatottabb szitokszavakkal. Ha nem érdekli, miért olvassa?

De ott van az a történés, amikor valakinek a sikeréről írnak. Biztos, hogy lesznek olyanok, aki nemhogy leszólják („De ha másképp csinálta volna, akkor jobb lett volna …), hanem egyenesen megkérdőjelezik az illető elért sikerét. Vajon ez miből fakad? Ki nem mondott irigység? A saját sikertelenségének a tagadása? Emlékszem gyerekkoromban, az óvodában, vagy az iskolában, ha az egyik kislány azt mondta a másiknak, hogy „De csúnya a ruhád (ami egyébként egyértelműen csinos)… valószínűleg tetszett neki, irigykedett. Gondolom felnőtt embereknél is tudat alatt a ki nem mondott sikertelenségek, elérhetetlenségek, irigységek ezeknek a támadásoknak a kiinduló pontja.

Néha nem szeretek már hivatásos (hivatásosnak) mondott újságírók tollából származó cikkeket sem olvasni, mert olyan szavakkal vannak tele, amik szerint nem odavalók. Közönséges, helyesírási hibákkal teli írások.

De szakadjunk el a médiától, és térjünk vissza a Facebook világához.

Egyre többször tapasztalom, hogy valakit pellengérre állítanak. Adott egy emberke, aki megharagszik valakire, és elkezdi szidalmazni, rágalmazni. Sokszor ez hihetetlen méreteket tud ölteni. És a naiv társaság csatlakozik, mert könnyű elhinni, amit leírnak mások. Nem, nem kell bizonyítani az igazukat. Ja, ha a sértett esetleg rendőri feljelentést tesz? Ritkaság. De végre ebben is történik valami. A XIII. kerületi Rendőrkapitányság vádemelési javaslattal továbbított egy ilyen esetet az ügyészségnek. (forrás: http://index.hu/belfold/2013/11/03/zaklatasi_ugy_lett_a_netes_tragarkodasbol/) Remélem pozitív eredmény születik az ügyben.

Sajnos ez most annyiban érintett, hogy van egy hölgy ismerősöm, aki a saját anyagi helyzete ellenére is, számtalan hasonló helyzetben lévő családnak próbált segíteni. Létrehozott egy csoportot, ahol összegyűjtötte a felajánlott, megunt dolgokat, összehozta a felajánlót rászoruló emberekkel. Mégis ő került abba a helyzetbe, hogy valaki, akinek nem jutott, vagy nem a csoport etikettjének megfelelően viselkedett, az bosszúból megtámadja, lejárassa, hazugnak kiáltsa ki. És sikerült célt érnie, mert az ismerősöm otthagyta a csoportot (sokak bánatára), és azt mondta, hogy ez neki nem éri meg. Meg tudom érteni. Azt is, hogy feladta, hogy nem harcolt az igazáért. Mert nem vagyunk egyformák.

Őt ismertem. De nap, mint nap találkozok hasonló helyzetekkel. Sokszor nem riadnak vissza az emberek attól sem, hogy a céltáblának kitett személy családját is rágalmazzák, nem megengedhető szavakkal illessék. Jó néhányszor láttam olyan szidalmakat, amiket az ellenségemnek sem kívánnék.

Mint fentebb írtam én kifejezetten szeretem a Facebook adta lehetőségeket. Több csoportnak is a tagja vagyok, amik számomra hasznosak, akár segítségemre is vannak eligazodni bizonyos dolgokban. Ritkán kérdezek, sokszor inkább segíteni próbálok. Mégis feldühít, amikor egy-egy csoport bemutatkozik azzal, hogy a segítségére szeretne lenni a tagoknak, és rendszeresen előfordul, hogyha valaki segítséget kér, egyenesen lehülyézik, nem segítenek. Például valaki megkérdezi, hogy valamit, hol talál meg, hogy kell elintéznie. Erre jönnek ezek a válaszok, hogy: tudni kellene olvasni, ott a kereső, stb… Valóban ott a kereső is. De ő segítséget kért. Lehet válaszolni emberi hangnemben is. Például megadom a választ, és megadom, hogy én, hogy találtam rá. Legközelebb próbálja meg így. Ha már mindenképpen felakarom hívni a figyelmét erre, akkor ezt lehet kulturáltan is. Lehet, hogy csak egyszer kérdez, lehet, hogy notórius kérdező, aki lusta. Na, neki lehet mondani, hogy figyelj, én is megkeresem az interneten, nekem is idő, de ha esetleg nem megy a dolog, elmondom, hogy kell. Azt hiszem hihető, hogy annak ellenére, hogy a mi korosztályunknak szinte evidens az internet használata, sokan vannak, akiknek ez nehézséget okoz.

 

Ezek csak kiragadott példák, a lényeg, hogy szerintem komoly gond van az emberek egymás közötti kommunikációjával. Mi látszik számomra ebből? Elsősorban hiányzik a tisztelet… Az egymásnak kijáró tisztelet, akár idegen, akár ismerős. De, hogy várjuk el, hogy velünk szembe valaki tiszteletet mutasson, ha mi sem adjuk ezt meg másoknak.

Másodsorban, igen, tudom, hogy már másodszor használom, de tényleg úgy érzem, hogy szinte divat lett a negatív, esetleg az alpári véleményalkotás. Mert odafigyelnek rá, mert nem mondják, hogy tanulj meg kommunikálni! Persze ezt nem felnőttkorban kell elkezdeni, hanem már korai gyerekkorban. Már egy kisgyereknek is megtanítható, hogyan illik, kell az embertársával beszélni, viselkedni. Tulajdonképpen nem is kell tanítani, mert ha, már az egész picivel is következetesen udvariasan viselkedünk, tisztelettel fordulunk felé, tudunk megköszönni és dicsérni, akkor jó eséllyel válik, egy udvarias, intelligens felnőtté. De ha azt látja, hogy mi folyamatosan negatív kritikákat alkotunk, nem figyelünk másokra, nem dicsérünk soha, akkor mit várunk? Ebben az esetben előfordulhat, hogy egy állandóan kritizáló, pesszimista, mások sikerét folyamatosan irigylő, de tenni nem akaró felnőtté válik.

Tisztelni valakit - a szó igazi értelmében - csak az tud, aki önmagát is tiszteli. (Müller Péter)

Először minden tiszteletet megvonunk a gyerektől, aztán amikor már ő sem tiszteli magát, azt mondjuk neki, hogy próbálja meg tisztelni önmagát. Ez annyira abszurd helyzet! Minden gyerek nagy önmaga iránti tisztelettel születik. Minden gyerek tudja, hogy van értéke, belső értéke. Számunkra csak azért nem értékes, mert olyan, mint Buddha, vagy Krisna, vagy Krisztus - de ő egyszerűen tudja, hogy értéke van, hiszen létezik. És ez elég! (Osho)

Nem ígérem meg, hogy szeretni fogom a felebarátaimat, mint önmagamat. Igyekszem tisztelni őket. A szeretet fogalma követelő és bizonytalan, nem szerethetek minden embert. Keveset csupán, s azokat sem egyformán. Ha ennél többet ígérek, akkor muszáj képmutatónak lennem. (Konrád György)

Az ember nem kevesebb, hanem több lesz az által, ha megtanul önmagán kívül mást is - arra érdemeset - tisztelni. (Jókai Anna)